Magát nem ismeri fel, de a környezetében lévőket igen. Az első életév végére veszi észre és figyeli önmagát, mozdulatait, cselekvéseit a tükörben.

Egy csecsemőnél, ha a keze eltűnik a látóteréből, akkor azt gondolja, hogy eltűnt, akár a papája, aki épp kiment az ajtón, majd idővel rájön arra, hogyha közelíti a kezét a szeméhez, akkor látja, ha távolítja, akkor kevésbé. Ezt a test-séma kialakulásának nevezzük.

Az önmagunkról való tudást a lélektanban énnek nevezik. Tehát, a tapasztalatokat, ismereteket, a saját testükről, az emlékeket a cselekvéseikről ezek teszik lehetővé. A gyermek így különíti el önmagát a külvilágtól.

A szülők partnerként kell, hogy részt vegyenek ebben a folyamatban, hiszen például a kérdésekre türelmesen válaszolva, hozzásegítik gyermeküket a fejlődéshez.

Egy olyan kicsi, aki nem kap választ a kérdéseire, előbb-utóbb nem is fog kérdezni. Figyelembe kell venni azt, hogy ezek az apróságnak tűnő dolgok - amelyek nem is olyan jelentéktelenek – befolyásolni fogják azt, hogy majd annak idején a gyermekből lett felnőtt, hogyan fog viselkedni, hogyan érti meg saját picinyét.

Az én kialakulásával párhuzamosan alakul ki a másokról való tudás, amely által el tudjuk különíteni magunkat a környezettől.

Sok kisgyermek eleinte nem tudja, hogy a társainak is ugyanúgy vannak szülei, mint neki.

A kicsik, játékaikban gyakorolják az én és a másik szerepét. Egyszer alanya, máskor tárgya a játéknak, így begyakorolja, hogy változnak a szerepek és megtanulja elkülöníteni az ént valamint a másikat. A játékában csupán beleéli magát a másik szerepébe. Ebből eredeztethető, hogy az én élmény társas eredetű, a másikkal való kapcsolatból születik.

Ezért is jó, ha van testvére vagy társai – például az óvodában - egy kisgyereknek, mert fontos a társakkal, a kortársakkal való együttlét.

Egy óvodás gyermek egyszerre egy szempontból értelmez helyzeteket, míg a felnőttek több, akár számos szempontot képesek egyidejűleg figyelembe venni.  Ezeket a műveleteket a gyerekek 5-7 évek koruk körül kezdik el alkalmazni a helyzetmegoldásoknál, azonban gondolatmeneteikben egyszerre csak egy nézőpont szerint értékelnek. Gyermeklélektanilag ezt centrálásnak nevezzük.

Gondolkodásuk én központú.

Például azt gondolják, hogy azért megy le a nap este, mert ők elfáradtak. Reális világkép ismereteik vannak, de labilis a tudásuk. Előfordulhat, hogy azt hiszik, hogy a szüleik azért mennek dolgozni, mert ők addig óvodában vannak. Másképp gondolkodnak a világ dolgairól, mint a felnőttek. Azonban nagyon fogékonyak például a metakommunikációra.

Szilágyi Alexandra